Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Fiúk a katonaládában Doros Judit, Népszabadság, 2006. január 7. Zsuzsanna asszony nemrég költözött három gyerekével és a férjével egy négylakásos társasházba, a város központjába. Korábban egy közeli faluban, kertes házban laktak, együtt a szüleikkel: drága albérletet a tanári bérükbõl nem tudtak fizetni, meg amúgy is kényelmes volt így az együttlét. A nagymama szívesen elment a legkisebb lányért óvodába, s ha a két fiú hazaért a napközibõl, a kedvenc ételükkel, csokival töltött túrógombóccal várta õket gyakorta. A fiatal pár nyugodtan eljárhatott moziba, színházba, nem kellett aggódniuk, vajon mosnak-e rendesen fogat a gyerekek, és esti mese gyanánt nem néznek-e horrorfilmeket a tévében. A nagyapjuk amúgy is szigorú elveket vallott, a pergõs filmek helyett inkább a vadászélményeivel szórakoztatta az unokái. Komótosan kitért a legapróbb részletekre is, élvezettel írta le a tájat, utánozta a madarak, vagy a nászra készülõ bikák hangját, amit a két fiú, csillogó tekintettel, a legkisebb lány viszont némi riadalommal hallgatott, mert a szarvasoktól látatlanban félt. Néhány hónapja már a városban élnek, be tudtak fizetni egy újonnan épült társasházi lakásra, igaz, a hitel részleteit a nagyszülõkkel közösen törlesztik. A házban rajtuk kívül egy idõsebb férfi és egy középkorú házaspár lakott. A negyedik lakásban lelki tanácsadó szolgálat mûködött, ahová csak napközben jártak be dolgozni az alkalmazottak, s fogadtak zaklatott tekintetû asszonyokat, nevelhetetlennek bélyegzett gyerekeket. Zsuzsanna asszony korábban megszokta, hogy szinte baráti viszonyban van a szomszédokkal, faluhelyen nõtt fel, ahol ez természetesnek számított. Ha valaki disznót vágott, a fél utca kapott kóstolót, ha születésnapot ünnepeltek egy házban, több tortát is sütöttek egyszerre, hadd jusson mindenkinek. Amikor egyiküknél elfogyott a zsír, a másik bödönjébõl kapott, s amikor az egyik néninél beteg lett a legjobban tojó tyúk, három asszony hordta át hozzá a tojásokat, amíg új tojót nem vett. A fiatalasszony az új helyen is igyekezett hasonló hangulatot teremteni: széles mosollyal köszönt a lakótársainak, de azok nem viszonozták igazán ezt a gesztust. A középkorú házaspár mindig sietett valahová: a férfi öltönyben, a nõ kiskosztümben, egyforma borjúbõr diplomatatáskával a kezükben. Esténként alig voltak otthon, hétvégén is rendszeresen elutaztak valamilyen továbbképzésre, tréningre. Az egyedül élõ idõs úr alig jött elõ a lakásából: a postás feljárt hozzá, az ebédjét a közeli szociális otthonból hozták naponta. Nem volt elesett vagy beteges, amikor nagy ritkán kijött sétálni, már-már délcegen vonult, akár egy katonatiszt. Zsuzsannának hiányzott a közösség, szerette, ha a családján túli világ is meleg és barátságos. De tolakodni nem akart, ezért türelmesen várt, hátha egyszer megtörik a jég, s kialakul valamiféle a kapcsolat a lakótársak között. Sokáig hiába várt. Aztán az ünnepek és a téli szünet idején, amikor mindenki otthon volt, úgy döntött, akcióba lép. - Játsszunk valamit! – ajánlotta a gyerekeknek. – Olyat, amilyet még sosem – tette hozzá. Amazok kíváncsian néztek vissza rá. - Társasházi bújócskát találtam ki – mondta a gyerekeknek, aztán elmagyarázta: az a dolguk, hogy illedelmesen bekopogtassanak a szomszédba, s megkérjék az ottaniakat, bújtassák el õket. Õ öt perc múlva a keresésükre indul, s az gyõz majd, akit a legfurfangosabb helyre sikerül eldugniuk a háziaknak. Kicsit azért szorongva nézett a lelkesen kiiramodó gyerekei után, akiket mintha az oroszlán barlangjába küldött volna, játék gyanánt. A várakozási idõ elteltével elõször a középkorú házaspárhoz kopogott be. Az asszony nyitott ajtót, de most nem volt szomorú és sietõs a szeme, hanem szívélyesen hívta be magukhoz. A férje öltöny helyett most melegítõt viselt, s furcsa pózban ült egy hintaszékben, amelynek hátoldalán hatalmas pokróc omlott le a földig. Az asszony úgy tett, mintha nem venné észre a lánya kikandikáló szõke copfját, leült, s elfogadta a kávét, amit kínáltak neki. Pár percig csendesen beszélgettek, a gyerek azonban nem bírta sokáig, elõbb csak izgett-mozgott, aztán pajkosan kidugta a fejét is a pokróc alól. - Megvagy! – mondta az anyja, mire a gyerek gurgulázva nevetett, s mosolygott már a férfi, meg a nõ is. Elköszöntek, s ketten indultak el keresni a két fiút. A lélekbúvárokhoz be sem csöngettek, ünnepekkor úgysem találtak volna ott senkit. Az idõs úrhoz viszont úgy kopogtak be, hogy bátorításképp egymás kezét fogták. Az asszony felkészült a legrosszabbakra, arra, hogy udvariasan kioktatják majd az elképesztõ ötletéért, már látta maga elõtt a férfi morcos tekintetét is, s hallotta dörgedelmes mondatait az illemrõl meg a jólneveltségrõl. Ehelyett egy kedélyesen pipázó öregúr nyitott ajtót, aki igyekezett úgy tenni, mintha semmirõl sem tudna. – Nem, a fiúkat nem is láttam, ugyan, hová gondol, biztosan nem mertek volna becsöngetni hozzám, az újévi ünnepek idején! – mondta félig emelt, hamiskás hangon, miközben az anyát és lányát terelte befelé. – Nézzenek csak szét nyugodtan! - biztatott, s elõbb a konyhába, majd a nappaliba kísérte õket. A fiúk azonban nem voltak sehol. Sem az ágy alatt, sem az ajtók mögött, de még, a kamrában sem. - Nahát, ezek jól elbújtak – suttogta maga elé az asszony, s már arra gondolt, elindul a lépcsõház felé, talán mégiscsak ott húzták meg magukat. Ám ekkor kivágódott a fal melletti katonaláda – eddig észre sem vette, annyira belesimult a míves bútorokba -, s elõtûnt mind a két fiú feje. - Sosem találtál volna meg bennünket, ha nem segítünk! – mondta a nagyobbik. Az öreg elégedetten bólogatott, s miközben már kifelé mentek, felajánlotta a fiúknak: ugorjanak be valamelyik délután, majd mesél nekik a vadászélményeirõl, hisz fiatalkorában járt õ még Afrikában is. - Ha nem fújod meg a szarvasos tülködet, én is jövök! – csatlakozott a kislány, aztán elindult a többiek után, hazafelé. Doros Judit Fiúk a katonaládában, Népszabadság, 2006. január 7.